Az Elég Jó Kert
Az „elég jó szülő” fogalma ma már egyre több embernek ad kapaszkodót. Annak felismerését, hogy egy édesanyának — munka, háztartás, gyereknevelés és az élet ezer apró feladata mellett — nem kell tökéletesnek lennie. Nem kell mindig bioalapanyagokból főznie, kézzel készített uzsonnákat csomagolnia, makulátlan otthont fenntartania és közben folyamatosan mosolyognia. Mégis, a közösségi média felületein nap mint nap olyan képekkel találkozunk, ahol minden harmonikusnak, természetesnek és hibátlannak tűnik. És azt vettem észre, hogy valami hasonló kezd kialakulni a kertek világában is. Mintha létezne egy mintakert, amihez mindenkinek igazodnia kellene: állandó virágzás, vegyszermentesség, tökéletes biodiverzitás és természetes összhang. És közben sok emberben — bennem is — kialakul egy csendes bűntudat, ha a saját kertje nem ilyen. Pedig talán itt is szükség lenne az „elég jó” fogalmára. Arra a megengedésre, hogy a kertünk lehet egyszerre emberi, szép, használt, kompromisszumos és mégis természetközeli.
Nagyon szerettem volna egy igazi békénhagyott, virágzó kertet, ahol méhek, lepkék és más beporzók veszik körül az embert. De több évnyi próbálkozás után rájöttem, hogy nemcsak a természetnek akartam megfelelni, hanem egy idealizált képnek is. Bár ökológiailag rendkívül értékesek, a vadvirágos rétek nyárra kisárgult látványával egyszerűen nem tudtam kompromisszumot kötni. Értem és tisztelem ennek a természetes működését, hiszen a száraz növényzet is fontos élőhely, és nálam az elszáradt részek mindig visszakerülnek mulcsként a növények tövéhez. De közben rájöttem arra is, hogy én egy olyan kertben érzem jól magam, ami egész nyáron üde, élő és gondozott hatást kelt — még akkor is, ha közben természetközeli marad.
Így kezdtem el más utakat keresni. Olyan évelő növényeket és lazább, természetközeli beültetéseket, amelyek hosszabb ideig maradnak szépek, miközben ugyanúgy tele vannak élettel. A méhek, dongók és lepkék ezekre is ugyanúgy érkeznek, a kert pedig közben közelebb marad ahhoz a hangulathoz, amiben én is jól érzem magam. És mindezek ellenére — vagy talán éppen ezért — nagyon sok spontán érkező növényt meghagyok a kertben. Engedem virágozni a pipacsot, van benne vérehulló fecskefű, csalán és sok apró, kedves kis növény, amely egyszerűen csak megtelepszik nálunk. De néhány magtok megérlelésén kívül (gondolván az utánpótlásra is) ha sárgállni kezd a növényzet sajnos menniük kell.
Talán éppen ezért volt sokáig furcsa érzés számomra, hogy közben mégis vágyom valamiféle rendezettségre is. Sokáig, szinte menekülve a formakertek világától, azt éreztem, hogy a szabálytalanság és a természetes kuszaság kell hogy meghatározza a kertem hangulatát. Mintha a rendezettség automatikusan kevésbé lenne természetközeli. Aztán idővel rájöttem, hogy hiányoztak a formára metszett bokrok, a kisebb-nagyobb gömbök, azok a tudatos formák, amelyek egyfajta nyugalmat és ritmust adnak a kertnek. És végül megengedtem magamnak ezt is. Hogy a természetesség és a formák világa ne kizárják egymást, hanem együtt éljenek ugyanabban a kertben.
Ugyanez történt a gyep kérdésével is. Az elmúlt években sokszor találkoztam a „vágatlan május” mozgalommal, és őszintén szólva eleinte lelkiismeret-furdalásom volt miatta. Mintha egy valóban természetbarát ember májusban biztosan nem nyírna füvet. Közben viszont egyre inkább azt érzem, hogy ennek az üzenete elsősorban nem a kis magánkerteknek szól, hanem azoknak a hatalmas közterületeknek és útmenti sávoknak, amelyeket folyamatosan rövidre nyírnak, élhetetlenné téve rengeteg rovar számára.
Én viszont levágom a gyepet. Mert én így szeretem. És azt hiszem, ezt is szabad.
Szeretem, ha lehet benne mezítláb sétálni, ha használható, ha rendezettnek érződik. De közben a kertem nem steril zöld szőnyeg. A gyepben rengeteg százszorszép, ibolya, pitypang és más apró virág nő, amelyek nyírás mellett is újra és újra kivirágoznak. A gyep körül pedig sok beporzóbarát növény él, amelyek tele vannak méhekkel, dongókkal és lepkékkel.
És igen, a füvünket öntözőrendszer locsolja — de csak a középső részen. A kert nagyobb részét évelőágyások alkotják, ott viszont én locsolok kézzel, általában négy naponta a melegebb nyári időszakokban. Ez is egyfajta kompromisszum lett számomra. Nem a teljes lemondás és nem a pazarlás, hanem egy élhető középút.
Talán az elég jó kert legfontosabb része, hogy nem végletekben gondolkodik. Ugyanezt érzem a vegyszerhasználat kérdésében is. Nem használok vegyszereket a kertben. Legalábbis szinte soha. De vannak helyzetek, ahol — egyelőre — nem találtam jobb megoldást.
Ott van például a nagyon öreg őszibarackfánk. Ha nem permetezném a megfelelő szerekkel, valószínűleg teljesen tönkremenne. És bár sokan mondják, hogy „akkor hagyni kell”, én mégsem szeretném elveszíteni. Része a kertünk történetének. Árnyékot ad, emlékeket őriz, és még mindig terem. Ezért permetezem. De közben próbálom a lehető legkisebbre csökkenteni a kárt. A fa alatti növényzetet ponyvával és fóliával takarom le permetezés előtt, hogy megvédjem az ott élő apró világot.
És ott vannak a poloskák is. Tulajdonképpen teljesen logikus következménye volt a mindent megengedésnek, hogy a biodiverzitással együtt rengeteg más élőlény is megjelent a kertünkben — többek között a poloskák. Két éve hiába szedegettem őket minden hajnalban vizes vödörbe, gyakorlatilag megkeserítették az egész nyaramat. Idén végre terem a kert, és közben rá kellett jönnöm, hogy vannak helyzetek, amikor az ember nem ideológiák alapján dönt, hanem egyszerűen próbál élhető egyensúlyt találni.
Talán az elég jó kert számomra nem más, mint folyamatos egyensúlykeresés. Annak elfogadása, hogy a természet és az ember igényei nem mindig simulnak tökéletesen egymásra. Hogy néha formára metszünk egy bokrot, néha levágjuk a füvet, néha megvédünk egy öreg barackfát — és közben mégis próbálunk helyet hagyni az életnek.
Talán végül erről szól az egész: a kert és én folyamatosan alakítjuk egymást. Néha én engedek neki, néha ő alkalmazkodik hozzám — és valahol a kettő között születik meg az a kert, amiben mindketten jól vagyunk.
Bajtay Zsuzsa